"Nem kell alkalmazkodnom" - Kurt Ballou - Converge

  • Vincze Ádám
  • 2010. augusztus 19.

Film

Az amerikai Converge a radikális gitárzene egyik legfontosabb képviselője: 2001-ben megjelent lemeze, a Jane Doe olyan stílusteremtő nevek főműveivel említhető egy napon, mint az Unsane, a Neurosis vagy a Godflesh. A hardcore-ból indult, elképesztően sűrű és komplex zenét produkáló brigád legújabb, Axe To Fall című anyagának turnéján érkezett múlt hétfőn Budapestre. A Narancs kérdéseire a védjegyszerű gitármunkájáról ismert zeneszerző, Kurt Ballou (képünkön legelöl) válaszolt, aki momentán a világ egyik legkeresettebb underground hangmérnök-producere - olyan elismert albumok fűződnek hozzá, mint például az Orchid Chaos Is Me-je, vagy az első Kvelertak.

Az amerikai Converge a radikális gitárzene egyik legfontosabb képviselője: 2001-ben megjelent lemeze, a Jane Doe olyan stílusteremtő nevek főműveivel említhető egy napon, mint az Unsane, a Neurosis vagy a Godflesh. A hardcore-ból indult, elképesztően sűrű és komplex zenét produkáló brigád legújabb, Axe To Fall című anyagának turnéján érkezett múlt hétfőn Budapestre. A Narancs kérdéseire a védjegyszerű gitármunkájáról ismert zeneszerző, Kurt Ballou (képünkön legelöl) válaszolt, aki momentán a világ egyik legkeresettebb underground hangmérnök-producere - olyan elismert albumok fűződnek hozzá, mint például az Orchid Chaos Is Me-je, vagy az első Kvelertak.

*

Magyar Narancs: Emlékszel még, minek a hatására fogtál gitárt a kezedbe?

Kurt Ballou: Gyerekként zongoráztam és szaxofonon is játszottam, aztán egy Robin nevű haverommal felfedeztük a punk-rockot és a hardcore-t, és ahogy az még százezernyi hasonló kölyökkel megtörtént a világon, azonnal zenekart akartunk alapítani. Mindketten basszusgitárosok akartunk lenni, mert azon csak négy húr van, és sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint a gitár. Végül egy fogadás döntötte el a dolgot: az lesz a basszusgitáros, amelyikünk előbb összegyűjti a pénzt a hangszerre. Õ nyert, nekem meg maradt a gitár.

MN: Valahol azt olvastam, hogy komoly dzsesszháttered is volt már akkoriban.

KB: Komolynak azért nem mondanám - az ember a kora tízes éveiben nyilván nem lesz perfekt dzsesszzenész, hacsak nem zseni. De valóban tanultam dzsesszt, főként szaxofonon, és később a stúdiómunkáim során is nagyon sokat segített, hogy már fiatalon rá voltam kényszerítve arra, hogy tisztában legyek zeneelméleti alapvetésekkel.

MN: Az Axe To Fall dalai egyszerűbbek és könnyebben emészthetőek minden korábbi Converge-anyagnál, és érzek bennük némi rock 'n' rollt is.

KB: A rock 'n' roll attitűd teljesen helytálló - hogy őszinte legyek, mindannyian szeretünk egyszerű, suttyó témákat zúzni. Valóban rövidebb és szimplább dalok születtek ezúttal, de egyáltalán nem szándékosan. Egyszerűen így éreztük kerek egésznek a témákat. Tudod, az én fő inspirációm egy Converge-lemez elkészítésekor az, hogy egy olyan anyag szülessen, amit bármikor szívesen meghallgatnék, még akkor is, ha nem volnék a zenekar tagja. Most is ez motivált, és a végeredményből úgy látszik, hogy most inkább a punk-rocker oldalam dominált, nem a művészi.

MN: Köztudott, hogy a gitározásod azért is nagyon jellegzetes, mert több különböző hangolást használsz. Összeszámoltad már valaha, hány különféle hangolás van a Converge-lemezeken?

KB: Õszintén: fogalmam sincs. Rengeteg, hiszen ha egy dalban van mondjuk egy slide-gitáros téma, akkor a hangszert eleve a dal hangneméhez kell hangolni. Az utóbbi Converge-lemezeken hét-nyolc különböző hangolás hallható, a turnén pedig három-négyet használok, ami még így is szívás, hiszen a számsorrendet mindig úgy kell összeállítani, hogy azonos hangolású dalok következzenek egy-egy blokkban, lehetőleg úgy, hogy a koncertnek meglegyen a hangulati íve.

MN: A Converge sokáig kétgitáros csapat volt. Miután Aaron Dalbec a Jane Doe után kiszállt, hogyhogy nem kerestetek új embert a helyére?

KB: Aaron kiszállása után nyomtunk egy turnét négyesben, és csak utána döntöttük el véglegesen, hogy nem keresünk másik embert. Fura, de Aaron nem feltétlenül volt a Converge alkotói közösségének tagja, inkább csak a barátunk volt, és így került be hozzánk. Szerettem egyébként a harmóniákat, amiket játszott, de azt gondolom, hogy egy Converge-szerűen sűrű zenébe elég egy gitár is. A kétgitáros felállás több szempontból is problémás: nagyon kell figyelni a hangzásra, mert sokkal könnyebben lesz óriási káosz a színpadon, ahol egyébként is könnyebben fér el négy ember, mint öt. Amióta csak én gitározom, nem kell máshoz alkalmazkodnom, és a dalírási folyamat is felgyorsult.

MN: A gitározás mellett már több mint egy évtizede keresett hangmérnök-producer is vagy. Milyen indíttatásból kezdtél stúdiózni?

KB: Először egy kis felszereléssel csináltam demókat az ismerős zenekaroknak, és fogalmam sem volt, hogy ez lesz belőle. Azért kezdtem neki egyébként, mert meg akartam érteni a dalok rögzítésének folyamatát, ami tulajdonképpen a zene végső formába öntésének az utolsó állomása, tehát mindenképpen a kreatív folyamat része. Az, hogy a stúdióm idáig fejlődött, azért is szerencsés, mert mi a Converge-ben igyekszünk a zenekar összes ügyes-bajos dolgát az ellenőrzésünk alatt tartani, amolyan régi vágású "csináld magad!" módon. Jacobnak (Jacob Bannon énekes - V. Á.) ott a kiadója, a Deathwish Inc., ráadásul ő komoly grafikai tehetség, így az összes borítót és a pólómintákat is ő tervezi, én pedig a saját lemezeink hangmérnöke és producere vagyok.

MN: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

KB: A Converge-lemezek közül mindenképpen az Axe To Fallt tenném az első helyre, mert úgy érzem, hogy ezek a dalok kapták meg a leginkább rájuk szabott hangzást. A többi közül momentán a Kvelertak lemezére vagyok a legbüszkébb.

MN: És ha tetszőlegesen választhatnál egy zenekart, amellyel szívesen dolgoznál, melyik lenne az?

KB: Jó kérdés. Talán a Black Flag.

MN: Miért pont ők?

KB: Azért, mert kiváló lemezeket készítettek, de ezek az albumok gyakran úgy voltak felvéve, hogy nagyon kevés idő és pénz állt rendelkezésre, így csak beestek a stúdióba, néhány óra alatt felrántották a dalokat, és gyakorlatilag ennyiből állt a stúdiómunka. A nyolcvanas években rengeteg csodálatos lemez készült így - nemcsak a Black Flagről van szó, hanem rengeteg más bandáról, ide értve az egész New York-i hardcore-színteret, és gyakran ábrándozom arról, hogy milyen lenne a mai tudásommal és felszerelésemmel visszamenni az időben, hogy igazságot szolgáltassak ezeknek az anyagoknak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.